Tegnap éjjel negyed egykor értem az utolsó kötet végére, és mivel ma órára keltem, úgy határoztam, mára halasztom ezt az értékelést. Főleg, hogy időközben volt is a sorozatról egy érdekes eszmecserém.
Szóval. A történet második fele... hát, nem mondom, hogy gyorsul, de sokat javul, az biztos. A diáktanács színdarabjának előkészületei új szintre lépnek, nem kis gondolkodás árán az előadókhoz passzoló véget kap. Enek hatására pedig a karakterek elkezdenek gondolkodni saját magukról. A főbb szereplők átértékelik saját magukat, és egy valóban óriási jellemfejlődésen keresztülmenve kerülnek tisztába az érzéseikkel. Sőt, mi több, képesek azokat elfogadni. Válltig állítom, hogy a két főhős a megvariált színdarabnak, és Saeki vallomásának köszönhetően jött rá, hol a helye.
Kifejezetten tetszett az ebben a bimbózó kapcsolatban, hogy meg merték fogalmazni egymásnak a tapasztalatlanságból adódó aggályaikat. Fontos gondolatok hangzottak el rajtuk keresztül arról, hogy egy kapcsolatban nem kell minden áron címkéket használni. Ezt rettenetesen jól esett így leírva látni, mert tényleg fontos dolognak tartom. Nem csak kapcsolatokban, hanem az élet egyéb más területein is.
Van viszont egy dolog, amit nem tudok elnézni a történetnek. Vagyis kettő, de szorosan összekapcsolódnak. Ez pedig az, ahogy Saeki első kapcsolatából kilépett a másik fél. A megjegyzések, hogy remélhetőleg azóta újra normális a lány. A másik pedig az, hogy konzekvensen azt sugallja a történet, hogy attól lesz egy lány/nő leszbikus, hogy teszem azt egy lánnyal csókolózik. Well. Nope. Ez azért nem így van.
Ettől eltekintve viszont egy nagyon aranyos fejlődéstörténet ez. Semmittevős hétvégi délutánokra simán ajánlom. Műfajánál fogva gyorsan olvasható, de egyébként sem hagyja a történet unatkozni az embert egy pici időre sem.
Értékelés
5/4 - Vannak hibái, igen. De attól még egy nagyon kis aranyos történet.
Megjegyzések