Igaz ugyan, hogy a bevásárló lista, vagyis az eseményt várós posztom az idén elmaradt, de ez persze nem jelentette azt, hogy távol maradok a Könyvhéttől. Az eddigi években úgy írtam meg a beszámolómat az eseményről, mintha egy részletesen vezetett naplót írnék. Most ettől eltekintenék, és a beszerzett könyvek mellett inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy számomra milyen élmény volt idén kilátogatni.Tegyük hozzá, hogy a napomat valamikor hajnali négykor kezdtem, amikor is kipattant a szemem és sikeresen kihullott belőle minden álompor. Este negyed 10-ig, mire haza értem, elég húzós volt tartani a tempót. De a világért nem cserélném el ezt a fél napot, mert ez a hangulat páratlan. És elmondhatatlan. Millió olvasni szerető ember együtt egy jó nagy tömegben. Akkorában, hogy elsőre konkrétan oda sem fértem egyik standhoz sem. 😆
Az első stand, ahová oda jutottam, az Európa Kiadó standja volt. Máig emlékszem arra a bizonyos 2015-ös ámokfutásomra, ahol a fél ösztöndíjamat (úristen abban az évben még egyetemista voltam) ennél a standnál vertem el. Azóta szép emlékek fűznek a kiadóhoz. Ez a könyv pedig már a megjelenése előtt felkeltette az érdeklődésemet. Persze, lehet rá azt mondani, hogy ez is egy a sokmilliomodik bőr közül, amit a nácizmus-holokauszt témáról rángatunk le erőlködve. Nem mondom, hogy ebben az állításban nincs igazság. Iszonyú nagy divatja lett az elmúlt egy-két évben a Holokauszt történeteknek, köztük sajnos nem egy olyannak, ami teljes mértékben fikció. Ez a könyv viszont valami miatt engem kezdettől fogva vonz. Nagyon kíváncsi leszek az élményre, amit tartogat. És ígérem, ahhoz nrm fog kelleni 8 év, hogy ezt a könyvet a kezembe vegyem. 😄 Vissza az angol standhoz, ahol a maradék három könyvemet vettem. Nézzetek bolondnak, de az, hogy ezt a könyvet megtaláltam, szerintem a sors keze volt. Sok-sok évvel ezelőtt a magyar verziót két kötetben anyukámnak vettem meg. A sors fintora az is, hogy ő a mai napig nem vette a kezébe a könyvet. Én viszont igen (többször is) és az első oldalakon beleszerettem a történetbe. Mindenestül. Azóta a filmet is végig ültem többször, és azt is képtelen vagyok megunni. Imádom ennek a történetnek minden sorát, minden szavát, minden jelenetét. Érdekes egybeesés (nem, továbbra sem hiszek a véletlenekben), hogy anyukámmal épp a szombatot megelőző néhány nap egyikében jött elő valamelyik beszélgetésben újra a történet. Szóval igen, ebben a sors keze volt. És mennyire örülök, hogy benne volt. Nézzetek rá erre a könyvre, milyen szép! Sarah Winman magyarul Csendélet címmel, gyönyörű élfestett kiadásban (is) megjelent könyve ugyancsak piszkálja egy ideje a csőrömet. Ugyanott találtam meg ezt a könyvet, mint a Gone with the Wind-et. És, mivel az impulzív könyvvásárlások állandó részei az én életemnek ilyen eseményekkor, természetesen jött velem ez is. Őszintén, fogalmam sincs, mit várjak a könyvtől, de biztos vagyok benne, hogy valami lényegeset fog nekem adni, ha már ennyire vonzott magához. Azt sem tudom, mikor fogom a kezembe venni, de az biztos, hogy a megfelelő idő lesz. És megint csak. Nézzetek rá a borítóra, mondjátok, hogy nem szép! És az utolsó könyvszerzemény. Azt hiszem, rólam most már elég köztudott, hogy mióta a Loveless-t, de még inkább, mióta a Radio Silence-t olvastam, iszonyúan elkezdtem kötődni Alice Oseman regényeihez, karaktereihez és egyáltalán, maga az író is rendkívül szimpatikus. Elhatároztam hát, hogy amit lehet, szépen lassan begyűjtök tőle. Már ott tartok, hogy egyetlen novellája hiányzik (plusz a Heartstopper Yearbook, de a háttéranyagot tartalmazó kiegészítő kötetek annyira nem vonzanak). Azért viszont, hogy a This Winter szombaton a birtokomba kerülhetett, óriási köszönet illeti a Libro-Trade Kiadó munkatársait, akik időt és energiát nem sajnálva kitúrták nekem a könyvkupac legaljáról! Szóval nagyon köszönöm nektek! Eddig is imádtalak titeket a könyvekért, de most még inkább a szívem csücskei lettetek! 🎔 Ps. A péklapát használata a pénz bevételére, és a visszajáró kiadására egyszerűen zseniális ötlet! Egy relative gyors ebéd után (ah, de finom volt az a pizza) még ellátogattunk az Olvashop standjához, ahol tudtam szerezni a könyvolvasómnak egy nagyon csini, nagyon szép színű, praktikus plusz védőtokot! Igen, ez itt a reklám helye. Nem amúgy nem szponzorált tartalom. De tényleg. Ha tehetitek, menjetek, és látogassátok meg az Olvashop honlapját (katt a linkre), mert eszméletlen nagy választékban találtok nagyon menő olvasós kiegészítőket! Ha bárki azt meri mondani, hogy az olvasás nem lehet trendi, csak dugjátok az orra alá a linket. Azt hiszem, egy életre sikerült megtanulnom most, hogy pontosan milyen is a menta színű árnyalat. Köszi a humort, Olvashop! Köszi, hogy vagytok, és gondoltok azokra is, akik szeretnek e-könyvet olvasni! Végezetül, azt hiszem, tartozom egy bocsi kéréssel, és egy nagy köszönettel. A bocsánatkérés a KMK munkatársainak jár. Mikor elképedve konstatáltátok, hogy létezik még olyan ember, aki nem olvasta Marissa Meyer könyveit, ott egy kicsit nyers volt a válaszom utólag visszagondolva. Ne haragudjatok! Nem titok, hogy tartok a nagyon hype-olt könyvektől, de azt a választ konkrétan úgy értettem, hogy szerencsére vannak még olyanok, köztük én is, akik idővel megtapasztalhatják az első olvasás élményét még. 😊 A köszönet pedig, hát, mindenkinek aki ezt a napot lehetővé tette. Akik kb. már előre, jobban tudják, mivel jár az, ha egy ilyen helyre szabadulok, mint én magam. És türelmesen tolerálják az agymenéseimet. El nem tudom mondani, mikor éreztem magam utoljára ennyire felszabadultnak. Sok-sok idő után éreztem azt, hogy nem a rám nehezedő terhek miatt vagyok fáradt, hanem mert olyasmit csináltam, ami fontos nekem. Olyanokkal, akik ezt megértik. Nem is szeretnék mást csak még párszor átélni ezt az igen kellemes fáradtságot.
Valódi utószóként pedig egy rövid összesítő lista még, hogy milyen nagyszerű kincsekkel megpakolva is értem haza.
📚 Yoann Iacono: Goebbels hegedűje 📚 Margaret Mitchell: Gone with the Wind
📚 Sarah Winman: Still Life
📚 Alice Oseman: This Winter
➕ egy csodaszép menta színű plusz védőtok a könyvolvasómra
Megjegyzések