Egy sorozat utolsó kötetét letenni mindig egy kicsit fájdalmas dolog. Főleg, ha az ember a történet során megtanulta szeretni a karaktereket. Olyan érzés, mintha egy hosszú-hosszú út közös megtétele után egyszer csak egy kereszteződéshez érve más-más irányba indulnánk mi, és a karakterek, akik nyomában, vagy éppen akik mellett eddig jártunk. Szerencsére ezt a nyomasztó szomorúságot ebben az esetben enyhíti, hogy nem most találkoztam utoljára a karakterekkel. Van még néhány adaptáció, ahol feltételezhetően keresztezni fogják egymást az útjaink.
Ami azt illeti, ennek a könyvnek az értékelését több részre lehet osztani. A történet befejezése, az extrák, illetve az egész nagy lezárás a végső benyomásokkal. mindenről. Álljunk neki így a bejegyzésnek.
A történet végére megkaptam mindent, amire nettó négy köteten át áhítoztam. A jelent, igazságot a szereplőinknek, és boldogságot végre. Ha ezt az utolsó néhány fejezetet hangulatában elosztotta volna a korábbi kötetekben, egy árva szavam nem lenne arról, mekkora lelki megterhelés volt olvasni. Az egyetlen szereplő, akit nagyon sajnáltam, az Xichen volt. Valamiért MXTX a potenciális karaktereit nem tudja békében hagyni. Az pedig, hogy Sect Leader Lan egy szó nélkül ment volna a halálba valaki másért, bizonyítja, hogy mekkora potenciál is rejlik benne valójában.
Az extrák. Egyiken-másikon iszonyú jókat aludtam, ezt be kell vallanom. A várakozással ellentétben, a nyolc extrából három minimum szimplán untatott. A maradék ötből kettő-három felhúzott, mert eleve utálom, amire épül. Itt főleg a füstölő keltette álmokra gondolok. Az a novella szimplán beteg volt. Az utolsó kettő volt az, amire azt mondom, hogy olvasható és élvezhető volt. Ezért is sajnálom, hogy a lótusz tavas összeborulásról nem szerepel rajz a könyvben. De ezen tegyük túl magunkat.
Összességében pedig... Azt hiszem, a legértékesebb dolog, amit ez a sorozat adott nekem, hogy megtapasztalhattam általa, hogy lehet egy történetet úgy szeretni, hogy az írójával nincs éppen egy hullámhosszon az ember. Rá kellett jönnöm ugyanis, hogy én kifejezetten nem kedvelem ezt a nőt, mint írót. Már az eddigi kötetekben is voltak olyan dolgok, amik nyitogatták a bicskát a zsebemben. Ami viszont véglegesen kicsapta a biztosítékaimat az az erőszak romanticizálása volt. GYŰLÖLÖM! Nem, semmi romantikus és cuki nincs abban, ha bármilyen formában a másikra erőltetjük magunkat. Úgy meg pláne nincs, ha az egyik fél nem is felnőttkorú. Ez volt az a pont amikor rájöttem, hogy ebben a nőben valószínűleg elég komoly, feloldatlan traumák, gátlások, fóbiák feszülnek. Vagy szimplán betű szerint alkalmazkodott a BL műfaj kevésbé ismert árnyoldalaihoz.
Szóval igen. A történet alapötlete továbbra is tetszik, a kakartereket továbbra is nagyon szeretem. Viszont vannak egyes elemek a történetben is, és az írásmódban is, amik az írót elég unszimpatikussá teszik. Azért viszont tényleg hálás vagyok, hogy megtapasztalhattam hogy lehet egy könyvet gyakorlatban külön kezelni az írójától. Ezt a jövőben mindenképpen hasznosítani fogom.
Az olvasóknak pedig a saját lelki békéjük egyensúlyba tételéért ajánlom ezt a kötetet. Az alaptörténet vége 95%-ban kielégítő. A novellákat pedig annak kell kezelni, amik. Betekintés abba, ami a történeten túl van. Mert a szereplők élete az utolsó mondat után is halad a maga útján.
Én személy szerint most magukra hagyom őket egy ideig, de véglegesen nem köszönok el tőlük.Valamilyen formában biztosan találkozunk még.
A kötet megjelent magyar nyelven
A démoni kultiváció nagymestere 5. címmel.
(A magyar kiadásban ez a rész csak az extrákat tartalmazza. Az alaptörténet vége megtalálható a 4. kötetben)
5/4 - Tekintetbe véve azt, hogy az alaptörténet vége jó volt, az extrák közül viszont sok nem sikerült. És még egyszer leírom, mert nagyon fontos. Semmilyen fajta erőszak romanticizálása nem cuki és aranyos, semmilyen formában sem. Egyszerűen az ilyen viselkedés semmilyen formában nem oké!
Megjegyzések