Általában nem okoz gondot frappáns bevezetőket kreálnom egy-egy poszthoz, de ez most valahogy nem megy, hiába ülök órák óta a sima fehér lapot imitáló platform előtt. Szóval ezúttal csak belevágok egy rövid mesével arról, hogy kerültem kapcsolatba a könyvvel.
Az egyik kedves kollégám ajánlotta figyelmembe. Mondta, hogy nézzek utána, ha tetszik akkor kölcsön adja nekem. Utána néztem, érdekesnek tűnt a téma, kölcsön kaptam, elolvastam.
Na, és innen kezdődik a fekete leves...
A könyv ötlete pazar. Tényleg az. Az idő egy olyan dolog, amivel a fantasy írők többsége sem mer kezdeni. Nehéz és veszélyes dolog egy ilyen bonyolult és megfoghatatlan dologra építeni bármit is, mint az idő. Ha nem látja az ember maga előtt teljesen biztosan, hogy hová tart, félelmetesen egyszerű beleesni a saját csapdánkba, és beleveszni a végtelen lehetőségekbe, akár egy pókhálóba. Natalia Sherba elég vakmerő volt hogy megtegye ezt a lépést, és valóban egy ámulatba ejtően nagyszerű világot hozott létre.
A történetmeséléssel ezzel együtt voltak némi problémáim. Valahogy ebben a közel 500 oldalas könyvben arra nem sikerült rájönnöm, hogy hogyan és milyen rendszer szerint működik a mágia ebben a történetben. Hiába tudom, hogy ez egy relatíve hosszú sorozat nyitó darabja, azért engem eléggé zavart ez az állandó kuszaság, meg hogy senki nem hajlandó semmit elárulni a mi kedves főhősnőnknek, aki amúgy a végletekig a homályban él.
Ezzel pedig elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami nekem a legnagyobb fejtörést okozta az egész könyvben. Nevezetesen a karakterekhez. Atya világ! Régen éreztem utoljára kényszert arra, hogy bemásszak a lapok közé és jól megtépjek bizonyos karaktereket. Nos, ennek a könyvnek 99%-ban olyan szereplőgárdája van, akik ezt nagyon megilletnék.
Itt van először is a főszereplő lányunk, Vasilisa. A történet elején semmit nem tud, nem ért arról, hogy éppen mi a csoda is történik vele. Ami egy pontig még bocsánatos bűn, főleg, hogy úgy tűnik, senki nem hajlandó neki segíteni annak érdekében, hogy könnyebb legyen a dolga. Azt viszont, hogy a saját magától átélt kalandok és tapasztalatok után ugyanolyan kétségbeejtően sötét legyen, mint az elején, na azt már nehezen nyelem le. Arról nem beszélve, hogy a szentem gyakrabban változtatgatja a véleményét, meg a szándékát, mint más az ingét. És itt sajnos, nem sajnos, nem "mit szeretnél reggelizni"-súlyú döntésekről van szó. Nem mellesleg szerencsétlen lány annyira naív és átejthető, hogy komolyan a harmadik ilyen fordulatnál már fizikai fájdalmat éreztem.
Vasilisa apja, Norton is megér pár keresetlen szót. A férfi egy az egyben kimeríti nem csak a mérgező szülő fogalmát, de egy olyan emberét is, aki előszeretettel abuzálja a gyerekét. Vasilisát legalábbis biztosan. A többi gyereke, amilyen szörnyű, őket szerintem nem kellett, ők belenőttek ebbe. Ezzel pedig témánál vagyunk. Ugyanis Norton gyerekei, vagyis Vasilisa féltestvérei egyenesen a bully kategória tankönyvi mintapéldányai.
És, tulajdonképpen az Eflara népe sem különbözik sokban ettől. Szegény főszereplőnknek ott is csak elutasítás és bizalmatlan tekintetek jutnak osztályrészül jó ideig. Remélem, ezen a felálláson a következő kötetek változtatni fognak. Ahogy azt is, hogy a karakterek is komolyodni fognak egy kicsit. Mert így, ebben a formában kb. tényleg elrontanak egy egyébként remekül felépített, fantáziadús sztorit.
All in all, azt mondom, hogy nyugodtan vedd kézbe a könyvet, ha egy page turner, igazán frissítően újszerű fantasy történetre vágysz, de szerelj a könyvre valami puhát, mert 2-3x le merem fogadni, hogy falhoz akarok majd vágni olvasás közben. 😅
Értékelés
5/4 - Minden nyeglesége ellenére egy gyorsan fogyó, élvezetes olvasmány volt
Megjegyzések