Az idei Holokauszt emlékolvasásra tartogatott könyvem, ami aztán végül január hónap klasszikus olvasmánya is lett egyben.
Nos, sokan tudjátok rólam, hogy sok-sok ideje már minden évben január 27-e hetén elolvasok egy könyvet a Holokausztról. A Molyos kihívásomtól függetlenül is biztosan így cselekednék. Ahogy sokaknak másoknak is, nekem is ez a módszerem arra, hogy emlékezzem. Mert emlékezni kell, és nem szabadna hagyni, hogy ilyen vagy akár ehhez hasonló rémség a világban újra megtörténhessen. Pedig édes Istenem, elnézve azt ahogy a világ ma áll, olyan, de olyan rémisztően közel állunk egy újabb, ehhez hasonló katasztrófához.
Mielőtt bárki rám vetné az első követ, hadd mondjam el, hogy ezzel a bevezetővel csak azt szándékoztam világossá tenni, hogy nem, nem ez volt az első olvasmányélményem Holokauszt témában. Sőt, nem ez volt az első olyan élményem sem, ami a magyar helyzetről tesz említést, az itthoni környezetben játszódik. Mégis, ez a visszaemlékezés egy teljesen más, eddig ismeretlen érzést adott nekem. A közvetlenség érzését.
Olyan volt az író visszaemlékezéseinek stílusa, mintha egy jó barátjának mesélne el mindent, amit átélt az alatt a három hét alatt, amit a történet felölel. Az olvasót a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartva, sokszor bocsánatot kérve a szerinte unalmas elbeszélés részletek miatt, mégis valahogy úgy, mintha ez az egész számára a legtermészetesebb lett volna. Pedig Istenem, dehogyis az! Nem szabad, hogy az legyen!
Pontosan a hangnem és a stílus miatt voltam kétpeten arra, amire az eddigi Holokausztról szóló olvasmányélményeim során mindig. Nevezetesen arra, hogy sikeresen húzzak egy vékony érzelmi határt magam és a történet között. Eddig valahogy mindig képes voltam érzelmileg éppen annyira távol maradni egy-egy ilyen történettől, hogy ne marjon túlságosan belém. Mint valami saját magam által kifejlesztett coping mechanizmus. Sosem tagadtam a Holokauszt létezését, talán álltatom magam, de mindig azt mondom, igyekszem is tenni azért, hogy ilyet még egyszer ne. Érzelmileg viszont bizonyos mértékig mindig kívülálló tudtam maradni.
Itt nem. Itt a síró idős ember képe, aki azért kapott ütleget, mert egy az úton szembe haladó lányt kért meg, hogy jutassa haza a levelét, vagy azoknak az embereknek a megalázottsága, akiket azért vertek meg, mert jobb emberek voltak kínzóiknál, olyanok voltak számomra, mintha magam is ott lettem volna, és láttam volna. Belegondolni is elképesztően megterhelő lelkileg.
A történetet olvasva tudjuk, hogy az írónknak nagy szerencséje volt, hogy túlélte a vészkorszakot. Rengetegen segítették, és nagy szerecse, hogy léteztek kiskapuk. Ugyanakkor a kérdés, és az érzés hátramarad. Mi történt azokkal, akiknek nem volt mentelmi alapjuk? Hányan de hányan vesztek oda egy aljas rendszerben, emberiességüktől megfosztva? Muszáj lenne ezen minél több embernek elgondolkodni.
Számomra ez egy egészen letaglózó történet volt. Iszonyatosan mélyen érintett, és rengeteg érzelmet és gondolatot kavart fel. Pontosan olyan érzelmeket és gondolatokat, amelyek az elejétől a végéig áitatják a könyv lapjait.
Összességében én mindenkit csak arra bíztatnék, hogy emléknaptól függetlenül egyszer vegye a kezébe, és olvassa el ezt a könyvet. Sok mindent máshogy fog látni és érzékelni a világból. Biztos vagyok benne, hogy én is újra fogom olvasni még.
Értékelés
5/5* - Nem nyugszik bennem az érzelmi vihar, amit ez a könyv okozott
Megjegyzések