Ha létezik könyv, ami lehetetlen körülmények között került a kezeim közé, akkor ez az. Mindenki tudja, hogy a könyv a magyar iskolákban, nyolcadik osztályban kötelező olvasmány. Már akkor is az volt, mikor én annyi idős voltam. Ebből következően nekem is olvasnom kellett volna. Csakhogy akkoriban engem annyira nem fogott meg a történet, hogy nagyjából 10 oldal után hajítottam sarokba a könyvet.
A közelmúltban magyar nyelv - és irodalmat tanító kollégáim, és más az írott szót kedvelő kollégáim között reppent fel a beszélgetés, hogy annak idején ki mennyire szerette ezt a történetet. Én, személy szerint bátorkodtam kifejezni nemtetszésemet, amire általános döbbenet volt a válasz. Eldöntöttem hát, hogy alkalom adtán újra esélyt adok ennek a könyvnek, hogy megértsem, mi is olyan jó benne.
Nos, 32 éves fejjel már máshogy álltam a történethez, mint annak idején 14 évesen, és meglepő módon tetszett, amit olvastam. Habár a túláradó szeretet miértjét nem sikerült megértenem. Azt viszont a saját véleményemben beállt kedvező fordulat mellett is érteni vélem, hogy ez a történet a mai 14 éves gyerekeket miért nem ragadja meg.
Az egy dolog, hogy esetenként (valljuk be, elég sokszor) nekem is szükségem volt segítségre ahhoz, hogy egy-egy szó jelentését megértsem. Az idegen, nem érthető szavak, kifejezések pedig önmagukban elijeszthetik a gyerekeket, nagyban ronthatják számukra az olvasmány élményét.
Ami viszont engem is meglepett, hogy magam is a könyv jó kétharmadán át azon töprengtem, hogy vajon ezzel az írással mi volt Tamási Áron célja. Mire akarhatta megtanítani az olvasót? Milyen őt foglalkoztató gondolatokat szeretett volna papírra vetni? És miért gondolta azt, hogy ennek a mondandónak megfelelő terep a Hargita erdeje és miért jó közvetítő személy egy tizenegynéhány éves gyerek, akit ráadásul ezen a terepen hagynak egyedül?
Nos, a "hivatalos" magyarázatot nem ismerem, tekintve, hogy irodalom órákról egy szó nem maradt meg a könyvről. Így csak azt tudom elmondani, hogy szerintem mi volt ezzel a regénnyel a szerző célja.
Úgy gondolom, ez egyfajta a felnőtté válást bemutató regény. A főhős egyedül van egy erdő kellős közepén, ahol csak magára számíthat az önfenntartás, és a megfelelő munkavégzés tekintetében is. Ábel becsületére legyen mondva jó darabig derekasan végzi a rá kiszabott feladatot. Bár az író az események alakulásában azt sem felejteti el velünk, hogy valójában egy gyermekről olvashatunk a lapokon.
Ugyanakkor számomra az ember jellemének sokféleségét és változékonyságát is bemutatta a regény. Legfőképpen a két csaló és a barát karakterén keresztül. Valóban elég egyetlen fordulat, egy meghatározó élmény, hogy az ember személyisége alapjaiban rendüljön meg. És, ha már itt tartunk, el kell mondanom, hogy a regényben leírt történések minden karakter jellemére hatással voltak vagy így, vagy úgy. Az ezekből következő karakterfejlődés pedig a lehető legszebben lett ábrázolva.
Összességében azt mondom, messze pozitívabb élmény volt ez a regény most, mint annak idején. Ajánlom kézbe venni, de semmiképpen nem 14 évesen. Abban a korban csak elriasztja az embert a szöveg stílusa, a sok idegen szó, és valójában talán maga a történet is. Mert nem hiszem, hogy a mai gyerekek közül sokan felfognák ennek a regénynek a mondanivalóját. Egész egyszerűen azért, mert még nem nekik való. Felnőtt korban viszont, mikor az ember pont arra a lelassulásra és magányra vágyik, amit ez a regény adni tud, lélekemelő olvasmány lehet.
Értékelés
5/4 - A múltbéli kevésé kellemes élményeim nem múltak el, de örülök, hogy megkapta tőlem ez a regény a maga esélyét.
Megjegyzések