Igaz, még csak csütörtök estére jár az idő, de azt hiszem, most megtaláltam magamban az energiát valahol eltemetve, hogy megírjam ezt a bejegyzést.
Be kell vallanom, nehezebb a dolgom, mint az összes többinél együttvéve. Ennek egyik fő oka az, hogy tudom, ez az utolsó a sorozatban. Nem lesz több Ambrózy-kötet, ami az első olvasás élményével örvendeztet meg. Ez pedig igen szomorú tény. Az oka pedig, ami, sajnos, mindenki előtt ismeretes, még szomorúbb.
A másik ok, hogy ez a könyv valahogy szerkezetében, hangulatában nagyon eltér a többi kötettől. Lehet, hogy ezt csak a tudatalattim vetítette ki a történetre, de nem tudtam magamról lerázni ezt az érzést. Nem volt ez egy kellemetlen valami, csak más. Valahogy érezni rajta, hogy nem teljesen saját ötlet.
Hogy őszinte legyek, a története miatt komolyan elgondolkodtam azon, hogy kinek merjem ajánlani az utolsó kötetet. Mert a legzseniálisabb húzás éppen az, ami nem mindenki számára teszi emészthetővé ezt a részt. Ugyanis a történet az eddig megszokotthoz hasonlóan itt is két szálon fut. Az egyik természetesen a friss házas Richárd és Mili törekvéseit jeleníti meg, melyben igyekeznek rendszert teremteni új életükben. Természetesen a nyomozati móka mellett. A másik szemszög viszont az ügy áldozatainak utolsó életben töltött pillanatait jeleníti meg. Ami valljuk be, elég megterhelő. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az áldozatok egy kivétellel mindannyian önkezükkel vetettek véget életüknek. Nos, ez a tény komoly trigger lehet az olvasóknak, akik bármilyen szempontból bármilyen mélységben érintettek ebben a témában.
A bűntény egyébként megint zseniálisan lett felépítve és kibogózva. Az elkövető indítékára nagyon hamar rájöttem, a személye viszont végig rejtve maradt előttem. Ilyen kombóban rejtély még nem került az orrom elé olvasói pályafutásom során. Egészen új érzés volt és bevallom, jól is esett egy kicsit meglapogatni a saját vállamat elismerés gyanánt, amiért jól gondolkdtam.
Az egyetlen dolog, ami nagyon hiányzott nekem ebből a regényből, azok a szeretett mellék karakterek. Gondolok itt Renée-re, Vilire, és Emmára. Legfőképpen Emmára. Ahhoz, hépest, hogy az ő karaktere adta az egész regénysorozat teljes alapját, ebben a kötetben nagyjából még a neve sem fordul elő. Ez pedig tűszúrásként böködi a csőrömet. Csak remélni tudom, hogy immár Emma is boldog, férjes asszony, és megtalálta a helyét és bolgogságát a cirkuszban.
Mint az elején mondtam, ezt a történetet kivételesen nem mindenkinek tudom ajánlani. Mindenki fontolja meg, és döntse el maga, hogy el tudja-e viselni ezt a fajta mentális terhet, meg a néhol kissé túl élethű képeket, amit a leírás az ember szeme elé fest. Én valójában szerettem. Méltó lezárásnak érzem, akkor is, ha tudom, hogy a sors kegyetlen fintora miatt alakult ez így.
Értékelés
5/5 - Hiányozni fog ez a sorozat
Megjegyzések